PANEK KATI...ITT KOLOZSVARON ELEK!

Itt, Kolozsváron élek

2009. december 10. Olvasta 451 felhasználó.

Panek Kati

Kaptam külföldről egy slideshow-t, hogy milyen volt régen a főtér, és mára milyen pocsékká lett.


De hát én itt, Kolozsváron élek. És éltem már annyit, hogy a haláltól sem félek. Nem lehet úgy élnem, hogy mától ez nem az én terem.

Találkozzunk a Főtéren. Nem a lófarkánál, nem a Matyi téren, NEM!

Hanem a találkozások, a beszélgetések, a virágos vasárnapok Terén.

Ezen a Téren vártuk minden évben a felvételik eredményét akkor, amikor csak 10 %-ra méretezték a magyar diákok bejutását. A képzőművészeti egyetemen mégis volt olyan év, hogy – a szekus kölykek „megtámogatott” felvételi vizsgája ellenére–a Miklósi Dénesék grafika osztályába 7 helyre 5 és fél magyar jutott be.

Süt a nap, kiskölyök nyaggatja anyját: Da’ mamăăăăă, da’ cine-i ăăăla??? Păi, el este Mathias şi calul său Rex...

A betelepített negyedlakók a Fadrusz-szobor láttán, mint moziban a szőke:

– Láttuk már ezt a filmet? – Nem. – Hanem?...

Zuhog az eső, kiskölyök nyaggatja anyját: – Da’ mamăăăăăă, da’ cine-i ăăăla? Păi... e şi el o statuie...

Esik eső, szakad, szakad, röhögünk, mert azt még szabad.

Az évszázados fák alatt ma Márton Áron. Ám előtte és nélküle is, együtt és mindenáron, rövidnadrágos-matrózblúzós-farmeres koravének, etetjük-űzzük a galambokat nyáron a Téren.

Egy régi Szentestén – fiatal házasokként – a még akkor szinte üres lakásunkba cipeltünk Sándorommal valami igazi szépet: négy – Angyal hozta – szakadt, kopott antikszéket.

Leültünk a Mátyás király szobra elé megpihenni. És jöttek-mentek a hóhullásos éjszakában emberek. És valahogy egyre többen, váltásban üldögéltünk a régi székeken, ismerősök, barátok, akik a karácsonyi éjszakában a Szent Mihály-templomból hazafelé a Téren átvágtak. Atyamáriásan hullott a hó, de lett beigli meg bor, és beszélgetés, zserbó és egymást bíztató szó. Pedig igencsak 1980-as évek közepét írtuk akkor, amikor már se élelem, se kilátás nem volt, csak egyetlen biztos, sötét borongása a léleknek, hogy annak, ami van, sose lesz vége, a mi életünkben biztosan nem. Ha valaki idősebb érkezett, átadtuk a helyet. Aztán már ismeretlenek is megálltak leülni, jobb volt ott ülni, mint ha leültettek volna. Mindenkinek volt jó szava, beszélgettünk, nevettünk, és szakadt a lélek börtön-borongására a szabadság hava.

És lett majdan a Tér ennél szomorúbb is, szinte katonai négyszög, áltudományoskodó, csatatérhez barázdált, lövészárokhoz hasonlatos, piros sárga kék szemetes zászlós pados, feltúrt erőszakos.

„Hooooogy vagytok Funár varosában?”– kérdezte szánakozva a külföldi, az emigráns. Szegények nem tudták, hogy nem mi lakunk Funar városában, hanem Funar a mienkben.

Nota bene: Funar unokáját a magyar autószerelő haveremre – Attilára (sic!) és feleségére – bízták megvigyázásra. Akik – családostól – észrevétlenül nemes bosszút álltak: megszeretgették a kicsi románt és tanították magyarul beszélni, a kisgyerek meg úgy elkezdett őbennük hinni, hogy onnan minden este sírva-kapálozva kellett hazavinni.

Aztán még szomorúbb lett a Főtér, mikor nappal ástak és – meglehet – éjszaka hordták a lövészárokba a dák leleteket: csatakos, sáros, sajgó, sebes. A flancos hangos korcsolyapálya lehelete jeges: ridegen hidegen idegen.

A táncházban is csak bámész ajtófélfa-támasz a hamis: kívül rekedt, kinek szíve nincsen.

Hány csillagos terv, könyv, előadás született az átkosban csupán szívből. Ingyen.

Egy ház nem a legújabb technológiától lesz életes-szép. A ház lakója lehel lelket az épületbe, akkor is, ha tehetségtelen az építész. Nincs annyi pénz, amennyi takarná a tehetségtelenséget.

Csak annak örüljünk most, hogy Mátyás király – még – nem látja a Teret az oláhfalusi deszkáktól, de annak is, hogy befedték az árkot. Hogy van humorunk e falanszterhez: ott nyugszik Hófehérke, lásd az üvegkoporsóját! És reméljük, hogy a hét törpe román régészt nem lepi meg újabb fehérlófarkú politikus-herceg, hogy életre rázza az üvegkoporsó lakóját.

Ki tudja? Talán már unokáink fogják a Teret visszarendezni.

„Amit nem kezdhetsz el újra, csak azt szabad megsiratni...” *

Azon éjjel... majd leballagunk a Házsongárdból a Térre. Illő tisztelettel Brassaival, Jósika Miklóssal, Kós Károllyal, Szilágyi Domokossal, Asztalos Istvánnal, Dsidával. Ők nem mentek hiszen messze... Leülünk régi karosszékbe, le zsámolyokra, tonettre, hokedlire, fejőszékre, a régi kopott padokra, új, éledő bizodalommal. És nyilvánvaló lesz, hogy a Kinizsiek és Báthoryak árnyékában, hinnünk kell az igaztevő Mátyás királyban.

„Most volna ideje utat mutatni a megmaradásra” **

A Főtér, míg el nem hagyjuk, a mienk: ott lélegzik, lüktet megannyi régi városlakó. Az idegenek számára láthatatlanul jönnek-mennek, de ünnepi menetben nekünk: történelmünk, öregeink, kincses kolozsváriak mind.

Mindegyikük némán, melegen megölel, kezel.

„Az örök hó határa messze van. Az emberhez az emberek vannak közel.” ***

Idézd fel gyerekkorunk Főterét, azt, ami volt, a Főtér igazolható igazát, a lábas házat, a Rhédeyt, az első színházat, a megőrzött hazát, az észtveszejtő, virágos Bermuda-háromszöget, a vásár- és vasárnapos áhítatos-zajos virágoskéket, ahol galambok szállnak le és fel.

Miénk itt a Tér, és mi viseljük el!

Ha távolodna szerelmed, hunyt szemmel idézd fel mosolyát: ha volt benned, úgy most is él a szerelem ereje.

Látod hiszen: miénk örökre a nefelejtsek és árvácskák Főtere.