BESZELGETES FORRO AGNES KEPZOMUVESSZEL

Romániában újszerűnek számító terápiát végez immár hetedik éve Forró Ágnes kolozsvári keramikus és grafikus: a képzőművész 2003-tól a kolozsborsai elmegyógyintézet krónikus pszichés elmezavarban szenvedő betegei számára naponta végez művészeti terápiát. A műhely keretében zajló tevékenységek menetéről, a páciensek által készített alkotások értelmezési lehetőségeiről, a betegekkel való foglalkozás szükségességéről beszélgettünk Forró Ágnessel.


– Hogyan került kapcsolatba a kolozsborsai elmegyógyintézettel?

– Dr. Túrós Erzsébet, a borsai intézet általános orvosa felhívott: foglalkoztató terápiát szándékoznak indítani az intézetben lévő betegek számára, és megkérdezte, volna-e kedvem ebben részt venni. Az első hónapokban csak ötleteket adtam arra vonatkozóan, mivel foglalkozzanak a betegek, egy idő után azonban mindannyian rájöttünk, hogy ez nem igazán működik. Végül meghívtak az intézetbe, hogy szétnézzek, és amennyiben lehetséges, indítsak el egy műhelyt. Sokkoló helyzettel találkoztam. Képzőművészeti végzettségemből fakadóan művészeti terápia beindítására gondoltam, az intézet igazgatójától felhatalmazást kaptam, az egyik melléképületben pedig egy kisebb termet jelöltek ki a számomra. A műhely ötlete egy ravensburgi pszichiátertől származik, aki már több évvel ezelőtt felkereste a bethleni (Beszterce megye) pszichiátriát, ahol az ottani személyzettel együttműködve foglalkoztató műhelyt hozott létre.

– Melyek voltak az ön által elindított művészeti terápia első lépései?

– Eleinte sokat gondolkodtam azon, hogy vajon miben tudok segíteni a betegeknek, hogyan tudnám őket abból az állapotból kimozdítani, amelyben nap mint nap élnek, ugyanis akkortájt a kórházban semmilyen más foglalkozás nem létezett. A betegek korábban a termőföldeken zajló munkálatokba segítettek be, egy idő után azonban ez is megszűnt. Milyen eszközökkel, miben tudnék segíteni rajtuk? – tettem fel magamnak a kérdést.

Minimális összegből festéket, zsírkrétát, akvarellt, ceruzákat és papírt vásároltam, és el kezdtem dolgozni öt-hat pácienssel. Három hét után pedig már egy kisebb kiállítást is rendeztünk a műteremben. Nagyon meg voltam elégedve, és úgy tűnt, a pácienseim is hasonlóan vélekednek. Éreztem, hogy van értelme ezzel foglalkozni, szerettem volna elérni, hogy ez ne pusztán egyszerű foglalkozás, hanem egy magasabb szintű, terápiás céllal működő tevékenység is legyen. Ösztöndíjasként kezdtem tanulni Bukarestben és Sinaián, magyarországi szakemberek művészet- és egyéb jellegű terápiás köteteit olvastam, Szókratész- és Grundtwig-ösztöndíjjal pedig eljutottam Párizsba. A tanulást mind a mai napig nem hagytam abba, jelenleg a képi kifejeződés pszichopatológiája területén próbálom az ismereteimet mélyíteni Budapesten.

– Miként zajlanak ezek a művészeti terápiák?

– Most 28 páciensem van, velük szinte naponta találkozom. Csoportokra osztottam őket, lehetetlen ugyanis egyszerre mindegyikükkel foglalkozni. Reggel fél 9-től fél 11-ig egy csoporttal, majd 11 és fél 1 között egy másik csoporttal dolgozom. Utóbbi esetben súlyosabb állapotban lévő páciensekkel is találkozom: az intézetben olyan betegek is vannak, akikkel nem megy a művészeti terápia, viszont megpróbálok mindegyiküknek valamilyen foglalkozást kitalálni.

Miután a páciensek megérkeznek, leülnek, közösen megbeszéljük a témát, én pedig kiosztom a rendelkezésükre álló eszközöket (ceruza, zsírkréta, festék, papír, stb.). Hangulatuktól, érzelmi állapotuktól függően megbeszéljük, hogy ki mivel kíván foglalkozni: van, aki rajzolni szeretne ceruzával, filctollal, zsírkrétával, mások inkább akvarellel festenének, de ha az nem megy nekik, akár akrillal vagy temperával is próbálkozhatnak. Mások inkább a kollázs- vagy a montázstechnikában tudnak előre lépni, hiszen jobban kedvelik a színes papírok vagdosását. Próbálkoztam már agyagozással és nemezeléssel is, ezek a tevékenységek azonban nem igazán váltak be: a betegek nem szeretik, ha piszkos lesz a kezük, és irtóznak attól, hogy idegen anyagokkal ismerkedjenek. Valahogy „tisztábbnak” érzik magukat, ha ceruzával vagy ecsettel dolgoznak. Egyénileg dolgoznak, mindenki a saját maga által elképzelteket jeleníti meg a papíron.

A csoportos tevékenységek a betegek számára nehezebbek és fárasztóbbak: a szkizofréneket nehéz kordában tartani, egyáltalán nem könnyű megszabni azt az időintervallumot, amelyben dolgozhatnak. Míg az egyéni foglalkozás keretében a páciens jön-megy, közben megiszik egy kávét, csoportos munka alkalmával minden jelenlévő időhöz van kötve, alkalmazkodniuk kell a többiekhez is, ilyenkor pedig hamarabb kifáradnak. Miután mindenki nekifog a munkának, a betegek pszichés állapotához igazodva teszek zenét, a repertoáron Mozarttól kezdődően a különböző népek zenéjén keresztül a meditációs dallamokig többféle stílus megtalálható.

A terápiának nem csak az a célja, hogy rajzoljunk, fessünk, vagdossunk, egyszóval alkossunk: meg is kell beszélni mindazt, amivel foglalkozunk. Amikor már mindenki befejezte a munkát, az alkotásokat összegyűjtjük, letesszük a földre, és közösen megbeszéljük előbb négyszemközt, én és a páciens, majd a csoportban is, hogy az aznapi foglalkozás kinek mit jelentett, mit szeretne a többiekkel megosztani. Ez a terápiás foglalkozás része. Nem értékelünk, hiszen nem esztétikai értékről van szó, a terapeuta pedig nem dícséri a páciens alkotását, krónikus pszichés betegekről lévén szó azonban néha-néha „elejtek” egy-egy jó szót, ha olyan munka születik, amely addig meghaladta képességeiket.

– Hogyan történik egy addig ismeretlen páciens kezelése?

– Amikor új beteg érkezik hozzánk, először tesztelem, hogy milyen jellegű betegsége van, csak így segíthetek rajta. A HTP (ház-fa-ember) elnevezésű, hét lépésből álló rajztesztet végzem el, amelyből már-már kiderül, hogy helyes-e az illető diagnózisa. Nem az orvost kérdőjelezem meg ezáltal, csupán azt szeretném tudni, mit várhatok el a betegtől, mi az, amire építhetünk, mit hozhatok ki belőle. Ezt több alkalommal is megismétlem, hogy kiderüljön: milyen szinten, milyen eszközzel folytathatom tovább a terápiás foglalkozást.

– Hogy látja, vannak-e zsenik a borsai intézetben?

– Az intézetben lévő betegek soha nem tanultak rajzolni vagy festeni, legfeljebb óvodás vagy elemi iskolás korukban volt valamilyen kapcsolatuk a művészetekkel, de az is csak alapfokon. Zseniális munkák születnek a foglalkozások keretében, de a páciensek maguk nem a betegségük miatt ilyen zseniálisak: a képzőművészeti terápiás eszközök révén tárulnak fel és elevenednek meg az ő mély, tudat alatti képeik, szimbólumaik, ezáltal mutatkozik meg, hogy mi is mozgatja őket valójában.

– Félelem, szorongás? Mi az, ami megjelenik, és hogyan olvasható ez ki a képekből?

– A terapeuta különböző jelekből olvas a munkákban, hogy megtudja: a rajzolás pillanatában mi foglalkoztatja leginkább a pácienst, az általa megjelenített képelemek, jelek, szimbólumok milyen patológiás jelenségekre vezethetők vissza. Ha a beteg nagyon nyugodt, fegyelmezett, a formák is sokkal letisztultabbak, mint amikor szorong vagy látomásai vannak. Teljesen más a vonalvezetés, a színhasználat és maga a kompozíció is, ha az illető békés állapotban alkot.

– Melyek azok a sajátosságok, amelyek leginkább jellemzőek a szkizofrén betegek munkáira?

– A betegek által készített rajzok egyik legfontosabb képi kifejeződése a rajz groteszk aránytalansága (szélesebb figurák), a túldíszítettség, a marginális elhelyezés, az átlósan rendezett kompozíció és az ábra üresen hagyása. Vonalvezetésük vastag és kontúrozott. A körvonalakat – rajzoljanak bár portrét, fejet, állatot vagy házat – általában nem satírozzák, nem színezik, a tartalomnélküli ábrázolásban megjelennek azon „lyukak”, amelyeket be kellene tömni, ezt azonban saját belátásukra bízom, hogy miként teszik. Így van ez a személyiség esetében is: ahhoz, hogy a páciens önismerete és kreativitása fejlődjön, különböző ismeretekkel kell betöltenie személyiségük „én-lyukait”.

A képi kifejeződés formai eleme a geometrizálás, a sematizmus, a stilizálás, a szimbolizmus és a horror vacui jelenség (a tejes szabad felület kitöltése például növényi ornamentikával), a mikropszia alkalmazása. Ez utóbbi azt jelenti, hogy egy egész nagy felületet icipici, három centiméteresnél kisebb elemekkel töltenek be.

Különböző jelek, szimbólumok is megjelennek alkotásaikban: az emberi lény különböző állati vagy növényi lénnyel keveredik, amelyből egy képzeletbeli szörny születik. Jellemző, hogy a betegek – bárkinek a portréját is fessék meg, legyen az a saját arcképük, a szomszéd vagy a mellettük ülő páciens –, mindig ugyanazt az arcot jelenítik meg, függetlenül attól, hogy férfiról, nőről vagy gyerekről van-e szó. A nyakuktól levágott fejek, a szem, a száj és az orr olyan terekben való megjelenése, ahol egyébként semmiféle keresnivalójuk nincs, a belső keretezés, illetve a szimmetria és az asszimetria, az erős színek (vörös, zöld, sárga, kék) használata egyaránt fellelhető a borsai intézet beteginek munkáiban.

– Milyen eredményeket tudhat magáénak a Borsán működő, ön által vezetett művészeti terápia?

– Az önismeret feljesztése terén jelentős eredményeket értünk el: a betegek közül néhányan jóval magabiztosabbak, kreatívabbak, jobban kifejezik magukat, mint amikor elkezdtem velük foglalkozni. Ez azonban csak egyes betegek esetében érvényes, hiszen a páciensek többsége eljut ugyan egy bizonyos pontig, azon túl azonban nem képes fejlődni, betegségük miatt pedig mások visszafordíthatatlan regresszió áldozataivá válnak, nem hogy önfejlesztésre, de saját maguk ellátására is képtelenek lesznek.

– Hogyan éli meg ön ezt a fajta tevékenységet?

– Nagyon jól érzem magam a betegek között, és úgy vélem: azt a fajta viselkedést, szeretetet, törődést kapom vissza tőlük, amit én nyújtok irányukba. Igyekszem megmutatni másoknak is, hogy lehet, és érdemes ilyen betegekkel foglalkozni. Idén májusban például a magyarországi Budavári Művelődési Házban (Bem-rakpart 6.) provance-i, szíciliai, budapesti és a kolozsborsai szkizofrén betegek alkotásaiból szerveztünk kiállítást, az Európai hidak című tárlaton pedig két páciensem bronz csillagot nyert tavaly Strasbourgban.

– Mi mindent kell szem előtt tartania a szkizofréniában szenvedőkkel való művészeti terápiás foglalkozás kapcsán, illetve hogyan látja, mire lenne szükség az előrelépés érdekében?

– Fontos, hogy a páciensek kívánságai szerint történjenek a dolgok a terápián. Bár én is támasztok bizonyos elvárásokat velük szemben, hogy ők mit tudnak adni, az többnyire tőlük függ. Nem mindenki rajzol ügyesen, de a páciensek többsége a rajzokon keresztül szeretné önmagát kifejezni és ezáltal bizonyos konfliktusokat megoldani. Visszatérő motívum a beteg „kiutasítása” a családból, és kevés esélye van arra, hogy valaha is visszakerüljön szerettei közé. Ennek kapcsán a hozzátartozókkal való kapcsolatot, a család bevonását kellene erősíteni, de ugyanakkor a nyugat-európai országok többségéhez hasonlóan az államnak még inkább hozzá kellene járulnia az efajta tevékenységek működtetéséhez, jobban odafigyelve a beteg emberek szociális helyzetére.

– Milyen terápiás műhelyek működnek kórházak, intézetek keretén belül jelenleg Erdélyben, és mi volt tapasztalható nálunk az elmúlt évszázadokban a nyugati országokhoz képest?

– Erdélyben többnyire gyermekekkel és fiatal felnőttekkel foglalkoznak (Tölgyes, Marosvécs, Bethlen, Dicsőszentmárton stb.) az elmegyógyintézetekben működő műhelyekben, ők azonban nem kifejezetten művészeti terápiát végeznek.

Románia még gyerekcipőben jár a szkizofréniások életének megkönnyítése terén.

Nyugat-Európában már a 19. század végén működtek ilyen jellegű műhelyek, a két világháború közötti időszakban pedig egyre népszerűbbé váltak: belőlük merítettek az impresszionisták és a kubista festők, a művészvilág felismerte jelentőségüket. A nyugati elmegyógyintézetek egy idő után átalakultak nappali központokká, az ott készült alkotásokból pedig Európa-szerte múzeumok létesültek: Angliában, Hollandiában, Franciaországban, Csehországban, Lengyelországban, Magyarországon, Németországban is számos ilyen múzeum látogatható. Magyarországon a ’60-as évektől ugrásszerű növekedés volt tapasztalható a művészeti terápiás gyógyítás terén: iskolák jöttek létre, egyetemeken kezdték tanítani a művészeti terápiát, a gyakorlatban pedig a képzőművészeti jellegű foglalkozások mellett megjelentek a zene-, báb- és tánc-és mozgásterápiára, biblioterápiára épülő műhelyek. Romániában mind a mai napig nem tanítják ezt a fajta tevékenységet.