Magamról
- PALETTAAGO
- Magamrol,es persze nem a multrol hanem a mostanirol irni nehez,mert megint egy valtozo idoszakba leptem...megnottek a gyermekek,rendre mindegyikuk epiti a sajat eletet...s nekem megis tovabbra is feladatom,hogy mellettuk alljak es segitsem oket erom szerint.De miota lassan hobbim lett a nettezes,hat bizony tagult a latokor...tehat festek,kiallitasra keszulok,olvasok es irok ,fenykepezek es nettezek,emellett fozocskelek finomsagokat foleg amikorra erkeznek haza a gyermekeim.
2009. december 18., péntek
2009. december 16., szerda
2009. december 14., hétfő
Suteshez eszkozok!
, a kookta.hu..........................meg lehet rendelni a kulonfele konyhai eszkozokat ami a suteshez kellenek:Karacsonyra stb.
2009. december 12., szombat
PANEK KATI...ITT KOLOZSVARON ELEK!
Itt, Kolozsváron élek
2009. december 10. Olvasta 451 felhasználó.
Panek Kati
Kaptam külföldről egy slideshow-t, hogy milyen volt régen a főtér, és mára milyen pocsékká lett.
De hát én itt, Kolozsváron élek. És éltem már annyit, hogy a haláltól sem félek. Nem lehet úgy élnem, hogy mától ez nem az én terem.
Találkozzunk a Főtéren. Nem a lófarkánál, nem a Matyi téren, NEM!
Hanem a találkozások, a beszélgetések, a virágos vasárnapok Terén.
Ezen a Téren vártuk minden évben a felvételik eredményét akkor, amikor csak 10 %-ra méretezték a magyar diákok bejutását. A képzőművészeti egyetemen mégis volt olyan év, hogy – a szekus kölykek „megtámogatott” felvételi vizsgája ellenére–a Miklósi Dénesék grafika osztályába 7 helyre 5 és fél magyar jutott be.
Süt a nap, kiskölyök nyaggatja anyját: Da’ mamăăăăă, da’ cine-i ăăăla??? Păi, el este Mathias şi calul său Rex...
A betelepített negyedlakók a Fadrusz-szobor láttán, mint moziban a szőke:
– Láttuk már ezt a filmet? – Nem. – Hanem?...
Zuhog az eső, kiskölyök nyaggatja anyját: – Da’ mamăăăăăă, da’ cine-i ăăăla? Păi... e şi el o statuie...
Esik eső, szakad, szakad, röhögünk, mert azt még szabad.
Az évszázados fák alatt ma Márton Áron. Ám előtte és nélküle is, együtt és mindenáron, rövidnadrágos-matrózblúzós-farmeres koravének, etetjük-űzzük a galambokat nyáron a Téren.
Egy régi Szentestén – fiatal házasokként – a még akkor szinte üres lakásunkba cipeltünk Sándorommal valami igazi szépet: négy – Angyal hozta – szakadt, kopott antikszéket.
Leültünk a Mátyás király szobra elé megpihenni. És jöttek-mentek a hóhullásos éjszakában emberek. És valahogy egyre többen, váltásban üldögéltünk a régi székeken, ismerősök, barátok, akik a karácsonyi éjszakában a Szent Mihály-templomból hazafelé a Téren átvágtak. Atyamáriásan hullott a hó, de lett beigli meg bor, és beszélgetés, zserbó és egymást bíztató szó. Pedig igencsak 1980-as évek közepét írtuk akkor, amikor már se élelem, se kilátás nem volt, csak egyetlen biztos, sötét borongása a léleknek, hogy annak, ami van, sose lesz vége, a mi életünkben biztosan nem. Ha valaki idősebb érkezett, átadtuk a helyet. Aztán már ismeretlenek is megálltak leülni, jobb volt ott ülni, mint ha leültettek volna. Mindenkinek volt jó szava, beszélgettünk, nevettünk, és szakadt a lélek börtön-borongására a szabadság hava.
És lett majdan a Tér ennél szomorúbb is, szinte katonai négyszög, áltudományoskodó, csatatérhez barázdált, lövészárokhoz hasonlatos, piros sárga kék szemetes zászlós pados, feltúrt erőszakos.
„Hooooogy vagytok Funár varosában?”– kérdezte szánakozva a külföldi, az emigráns. Szegények nem tudták, hogy nem mi lakunk Funar városában, hanem Funar a mienkben.
Nota bene: Funar unokáját a magyar autószerelő haveremre – Attilára (sic!) és feleségére – bízták megvigyázásra. Akik – családostól – észrevétlenül nemes bosszút álltak: megszeretgették a kicsi románt és tanították magyarul beszélni, a kisgyerek meg úgy elkezdett őbennük hinni, hogy onnan minden este sírva-kapálozva kellett hazavinni.
Aztán még szomorúbb lett a Főtér, mikor nappal ástak és – meglehet – éjszaka hordták a lövészárokba a dák leleteket: csatakos, sáros, sajgó, sebes. A flancos hangos korcsolyapálya lehelete jeges: ridegen hidegen idegen.
A táncházban is csak bámész ajtófélfa-támasz a hamis: kívül rekedt, kinek szíve nincsen.
Hány csillagos terv, könyv, előadás született az átkosban csupán szívből. Ingyen.
Egy ház nem a legújabb technológiától lesz életes-szép. A ház lakója lehel lelket az épületbe, akkor is, ha tehetségtelen az építész. Nincs annyi pénz, amennyi takarná a tehetségtelenséget.
Csak annak örüljünk most, hogy Mátyás király – még – nem látja a Teret az oláhfalusi deszkáktól, de annak is, hogy befedték az árkot. Hogy van humorunk e falanszterhez: ott nyugszik Hófehérke, lásd az üvegkoporsóját! És reméljük, hogy a hét törpe román régészt nem lepi meg újabb fehérlófarkú politikus-herceg, hogy életre rázza az üvegkoporsó lakóját.
Ki tudja? Talán már unokáink fogják a Teret visszarendezni.
„Amit nem kezdhetsz el újra, csak azt szabad megsiratni...” *
Azon éjjel... majd leballagunk a Házsongárdból a Térre. Illő tisztelettel Brassaival, Jósika Miklóssal, Kós Károllyal, Szilágyi Domokossal, Asztalos Istvánnal, Dsidával. Ők nem mentek hiszen messze... Leülünk régi karosszékbe, le zsámolyokra, tonettre, hokedlire, fejőszékre, a régi kopott padokra, új, éledő bizodalommal. És nyilvánvaló lesz, hogy a Kinizsiek és Báthoryak árnyékában, hinnünk kell az igaztevő Mátyás királyban.
„Most volna ideje utat mutatni a megmaradásra” **
A Főtér, míg el nem hagyjuk, a mienk: ott lélegzik, lüktet megannyi régi városlakó. Az idegenek számára láthatatlanul jönnek-mennek, de ünnepi menetben nekünk: történelmünk, öregeink, kincses kolozsváriak mind.
Mindegyikük némán, melegen megölel, kezel.
„Az örök hó határa messze van. Az emberhez az emberek vannak közel.” ***
Idézd fel gyerekkorunk Főterét, azt, ami volt, a Főtér igazolható igazát, a lábas házat, a Rhédeyt, az első színházat, a megőrzött hazát, az észtveszejtő, virágos Bermuda-háromszöget, a vásár- és vasárnapos áhítatos-zajos virágoskéket, ahol galambok szállnak le és fel.
Miénk itt a Tér, és mi viseljük el!
Ha távolodna szerelmed, hunyt szemmel idézd fel mosolyát: ha volt benned, úgy most is él a szerelem ereje.
Látod hiszen: miénk örökre a nefelejtsek és árvácskák Főtere.
2009. december 10. Olvasta 451 felhasználó.
Panek Kati
Kaptam külföldről egy slideshow-t, hogy milyen volt régen a főtér, és mára milyen pocsékká lett.
De hát én itt, Kolozsváron élek. És éltem már annyit, hogy a haláltól sem félek. Nem lehet úgy élnem, hogy mától ez nem az én terem.
Találkozzunk a Főtéren. Nem a lófarkánál, nem a Matyi téren, NEM!
Hanem a találkozások, a beszélgetések, a virágos vasárnapok Terén.
Ezen a Téren vártuk minden évben a felvételik eredményét akkor, amikor csak 10 %-ra méretezték a magyar diákok bejutását. A képzőművészeti egyetemen mégis volt olyan év, hogy – a szekus kölykek „megtámogatott” felvételi vizsgája ellenére–a Miklósi Dénesék grafika osztályába 7 helyre 5 és fél magyar jutott be.
Süt a nap, kiskölyök nyaggatja anyját: Da’ mamăăăăă, da’ cine-i ăăăla??? Păi, el este Mathias şi calul său Rex...
A betelepített negyedlakók a Fadrusz-szobor láttán, mint moziban a szőke:
– Láttuk már ezt a filmet? – Nem. – Hanem?...
Zuhog az eső, kiskölyök nyaggatja anyját: – Da’ mamăăăăăă, da’ cine-i ăăăla? Păi... e şi el o statuie...
Esik eső, szakad, szakad, röhögünk, mert azt még szabad.
Az évszázados fák alatt ma Márton Áron. Ám előtte és nélküle is, együtt és mindenáron, rövidnadrágos-matrózblúzós-farmeres koravének, etetjük-űzzük a galambokat nyáron a Téren.
Egy régi Szentestén – fiatal házasokként – a még akkor szinte üres lakásunkba cipeltünk Sándorommal valami igazi szépet: négy – Angyal hozta – szakadt, kopott antikszéket.
Leültünk a Mátyás király szobra elé megpihenni. És jöttek-mentek a hóhullásos éjszakában emberek. És valahogy egyre többen, váltásban üldögéltünk a régi székeken, ismerősök, barátok, akik a karácsonyi éjszakában a Szent Mihály-templomból hazafelé a Téren átvágtak. Atyamáriásan hullott a hó, de lett beigli meg bor, és beszélgetés, zserbó és egymást bíztató szó. Pedig igencsak 1980-as évek közepét írtuk akkor, amikor már se élelem, se kilátás nem volt, csak egyetlen biztos, sötét borongása a léleknek, hogy annak, ami van, sose lesz vége, a mi életünkben biztosan nem. Ha valaki idősebb érkezett, átadtuk a helyet. Aztán már ismeretlenek is megálltak leülni, jobb volt ott ülni, mint ha leültettek volna. Mindenkinek volt jó szava, beszélgettünk, nevettünk, és szakadt a lélek börtön-borongására a szabadság hava.
És lett majdan a Tér ennél szomorúbb is, szinte katonai négyszög, áltudományoskodó, csatatérhez barázdált, lövészárokhoz hasonlatos, piros sárga kék szemetes zászlós pados, feltúrt erőszakos.
„Hooooogy vagytok Funár varosában?”– kérdezte szánakozva a külföldi, az emigráns. Szegények nem tudták, hogy nem mi lakunk Funar városában, hanem Funar a mienkben.
Nota bene: Funar unokáját a magyar autószerelő haveremre – Attilára (sic!) és feleségére – bízták megvigyázásra. Akik – családostól – észrevétlenül nemes bosszút álltak: megszeretgették a kicsi románt és tanították magyarul beszélni, a kisgyerek meg úgy elkezdett őbennük hinni, hogy onnan minden este sírva-kapálozva kellett hazavinni.
Aztán még szomorúbb lett a Főtér, mikor nappal ástak és – meglehet – éjszaka hordták a lövészárokba a dák leleteket: csatakos, sáros, sajgó, sebes. A flancos hangos korcsolyapálya lehelete jeges: ridegen hidegen idegen.
A táncházban is csak bámész ajtófélfa-támasz a hamis: kívül rekedt, kinek szíve nincsen.
Hány csillagos terv, könyv, előadás született az átkosban csupán szívből. Ingyen.
Egy ház nem a legújabb technológiától lesz életes-szép. A ház lakója lehel lelket az épületbe, akkor is, ha tehetségtelen az építész. Nincs annyi pénz, amennyi takarná a tehetségtelenséget.
Csak annak örüljünk most, hogy Mátyás király – még – nem látja a Teret az oláhfalusi deszkáktól, de annak is, hogy befedték az árkot. Hogy van humorunk e falanszterhez: ott nyugszik Hófehérke, lásd az üvegkoporsóját! És reméljük, hogy a hét törpe román régészt nem lepi meg újabb fehérlófarkú politikus-herceg, hogy életre rázza az üvegkoporsó lakóját.
Ki tudja? Talán már unokáink fogják a Teret visszarendezni.
„Amit nem kezdhetsz el újra, csak azt szabad megsiratni...” *
Azon éjjel... majd leballagunk a Házsongárdból a Térre. Illő tisztelettel Brassaival, Jósika Miklóssal, Kós Károllyal, Szilágyi Domokossal, Asztalos Istvánnal, Dsidával. Ők nem mentek hiszen messze... Leülünk régi karosszékbe, le zsámolyokra, tonettre, hokedlire, fejőszékre, a régi kopott padokra, új, éledő bizodalommal. És nyilvánvaló lesz, hogy a Kinizsiek és Báthoryak árnyékában, hinnünk kell az igaztevő Mátyás királyban.
„Most volna ideje utat mutatni a megmaradásra” **
A Főtér, míg el nem hagyjuk, a mienk: ott lélegzik, lüktet megannyi régi városlakó. Az idegenek számára láthatatlanul jönnek-mennek, de ünnepi menetben nekünk: történelmünk, öregeink, kincses kolozsváriak mind.
Mindegyikük némán, melegen megölel, kezel.
„Az örök hó határa messze van. Az emberhez az emberek vannak közel.” ***
Idézd fel gyerekkorunk Főterét, azt, ami volt, a Főtér igazolható igazát, a lábas házat, a Rhédeyt, az első színházat, a megőrzött hazát, az észtveszejtő, virágos Bermuda-háromszöget, a vásár- és vasárnapos áhítatos-zajos virágoskéket, ahol galambok szállnak le és fel.
Miénk itt a Tér, és mi viseljük el!
Ha távolodna szerelmed, hunyt szemmel idézd fel mosolyát: ha volt benned, úgy most is él a szerelem ereje.
Látod hiszen: miénk örökre a nefelejtsek és árvácskák Főtere.
2009. december 7., hétfő
2009. december 2., szerda
BESZELGETES FORRO AGNES KEPZOMUVESSZEL
Romániában újszerűnek számító terápiát végez immár hetedik éve Forró Ágnes kolozsvári keramikus és grafikus: a képzőművész 2003-tól a kolozsborsai elmegyógyintézet krónikus pszichés elmezavarban szenvedő betegei számára naponta végez művészeti terápiát. A műhely keretében zajló tevékenységek menetéről, a páciensek által készített alkotások értelmezési lehetőségeiről, a betegekkel való foglalkozás szükségességéről beszélgettünk Forró Ágnessel.
– Hogyan került kapcsolatba a kolozsborsai elmegyógyintézettel?
– Dr. Túrós Erzsébet, a borsai intézet általános orvosa felhívott: foglalkoztató terápiát szándékoznak indítani az intézetben lévő betegek számára, és megkérdezte, volna-e kedvem ebben részt venni. Az első hónapokban csak ötleteket adtam arra vonatkozóan, mivel foglalkozzanak a betegek, egy idő után azonban mindannyian rájöttünk, hogy ez nem igazán működik. Végül meghívtak az intézetbe, hogy szétnézzek, és amennyiben lehetséges, indítsak el egy műhelyt. Sokkoló helyzettel találkoztam. Képzőművészeti végzettségemből fakadóan művészeti terápia beindítására gondoltam, az intézet igazgatójától felhatalmazást kaptam, az egyik melléképületben pedig egy kisebb termet jelöltek ki a számomra. A műhely ötlete egy ravensburgi pszichiátertől származik, aki már több évvel ezelőtt felkereste a bethleni (Beszterce megye) pszichiátriát, ahol az ottani személyzettel együttműködve foglalkoztató műhelyt hozott létre.
– Melyek voltak az ön által elindított művészeti terápia első lépései?
– Eleinte sokat gondolkodtam azon, hogy vajon miben tudok segíteni a betegeknek, hogyan tudnám őket abból az állapotból kimozdítani, amelyben nap mint nap élnek, ugyanis akkortájt a kórházban semmilyen más foglalkozás nem létezett. A betegek korábban a termőföldeken zajló munkálatokba segítettek be, egy idő után azonban ez is megszűnt. Milyen eszközökkel, miben tudnék segíteni rajtuk? – tettem fel magamnak a kérdést.
Minimális összegből festéket, zsírkrétát, akvarellt, ceruzákat és papírt vásároltam, és el kezdtem dolgozni öt-hat pácienssel. Három hét után pedig már egy kisebb kiállítást is rendeztünk a műteremben. Nagyon meg voltam elégedve, és úgy tűnt, a pácienseim is hasonlóan vélekednek. Éreztem, hogy van értelme ezzel foglalkozni, szerettem volna elérni, hogy ez ne pusztán egyszerű foglalkozás, hanem egy magasabb szintű, terápiás céllal működő tevékenység is legyen. Ösztöndíjasként kezdtem tanulni Bukarestben és Sinaián, magyarországi szakemberek művészet- és egyéb jellegű terápiás köteteit olvastam, Szókratész- és Grundtwig-ösztöndíjjal pedig eljutottam Párizsba. A tanulást mind a mai napig nem hagytam abba, jelenleg a képi kifejeződés pszichopatológiája területén próbálom az ismereteimet mélyíteni Budapesten.
– Miként zajlanak ezek a művészeti terápiák?
– Most 28 páciensem van, velük szinte naponta találkozom. Csoportokra osztottam őket, lehetetlen ugyanis egyszerre mindegyikükkel foglalkozni. Reggel fél 9-től fél 11-ig egy csoporttal, majd 11 és fél 1 között egy másik csoporttal dolgozom. Utóbbi esetben súlyosabb állapotban lévő páciensekkel is találkozom: az intézetben olyan betegek is vannak, akikkel nem megy a művészeti terápia, viszont megpróbálok mindegyiküknek valamilyen foglalkozást kitalálni.
Miután a páciensek megérkeznek, leülnek, közösen megbeszéljük a témát, én pedig kiosztom a rendelkezésükre álló eszközöket (ceruza, zsírkréta, festék, papír, stb.). Hangulatuktól, érzelmi állapotuktól függően megbeszéljük, hogy ki mivel kíván foglalkozni: van, aki rajzolni szeretne ceruzával, filctollal, zsírkrétával, mások inkább akvarellel festenének, de ha az nem megy nekik, akár akrillal vagy temperával is próbálkozhatnak. Mások inkább a kollázs- vagy a montázstechnikában tudnak előre lépni, hiszen jobban kedvelik a színes papírok vagdosását. Próbálkoztam már agyagozással és nemezeléssel is, ezek a tevékenységek azonban nem igazán váltak be: a betegek nem szeretik, ha piszkos lesz a kezük, és irtóznak attól, hogy idegen anyagokkal ismerkedjenek. Valahogy „tisztábbnak” érzik magukat, ha ceruzával vagy ecsettel dolgoznak. Egyénileg dolgoznak, mindenki a saját maga által elképzelteket jeleníti meg a papíron.
A csoportos tevékenységek a betegek számára nehezebbek és fárasztóbbak: a szkizofréneket nehéz kordában tartani, egyáltalán nem könnyű megszabni azt az időintervallumot, amelyben dolgozhatnak. Míg az egyéni foglalkozás keretében a páciens jön-megy, közben megiszik egy kávét, csoportos munka alkalmával minden jelenlévő időhöz van kötve, alkalmazkodniuk kell a többiekhez is, ilyenkor pedig hamarabb kifáradnak. Miután mindenki nekifog a munkának, a betegek pszichés állapotához igazodva teszek zenét, a repertoáron Mozarttól kezdődően a különböző népek zenéjén keresztül a meditációs dallamokig többféle stílus megtalálható.
A terápiának nem csak az a célja, hogy rajzoljunk, fessünk, vagdossunk, egyszóval alkossunk: meg is kell beszélni mindazt, amivel foglalkozunk. Amikor már mindenki befejezte a munkát, az alkotásokat összegyűjtjük, letesszük a földre, és közösen megbeszéljük előbb négyszemközt, én és a páciens, majd a csoportban is, hogy az aznapi foglalkozás kinek mit jelentett, mit szeretne a többiekkel megosztani. Ez a terápiás foglalkozás része. Nem értékelünk, hiszen nem esztétikai értékről van szó, a terapeuta pedig nem dícséri a páciens alkotását, krónikus pszichés betegekről lévén szó azonban néha-néha „elejtek” egy-egy jó szót, ha olyan munka születik, amely addig meghaladta képességeiket.
– Hogyan történik egy addig ismeretlen páciens kezelése?
– Amikor új beteg érkezik hozzánk, először tesztelem, hogy milyen jellegű betegsége van, csak így segíthetek rajta. A HTP (ház-fa-ember) elnevezésű, hét lépésből álló rajztesztet végzem el, amelyből már-már kiderül, hogy helyes-e az illető diagnózisa. Nem az orvost kérdőjelezem meg ezáltal, csupán azt szeretném tudni, mit várhatok el a betegtől, mi az, amire építhetünk, mit hozhatok ki belőle. Ezt több alkalommal is megismétlem, hogy kiderüljön: milyen szinten, milyen eszközzel folytathatom tovább a terápiás foglalkozást.
– Hogy látja, vannak-e zsenik a borsai intézetben?
– Az intézetben lévő betegek soha nem tanultak rajzolni vagy festeni, legfeljebb óvodás vagy elemi iskolás korukban volt valamilyen kapcsolatuk a művészetekkel, de az is csak alapfokon. Zseniális munkák születnek a foglalkozások keretében, de a páciensek maguk nem a betegségük miatt ilyen zseniálisak: a képzőművészeti terápiás eszközök révén tárulnak fel és elevenednek meg az ő mély, tudat alatti képeik, szimbólumaik, ezáltal mutatkozik meg, hogy mi is mozgatja őket valójában.
– Félelem, szorongás? Mi az, ami megjelenik, és hogyan olvasható ez ki a képekből?
– A terapeuta különböző jelekből olvas a munkákban, hogy megtudja: a rajzolás pillanatában mi foglalkoztatja leginkább a pácienst, az általa megjelenített képelemek, jelek, szimbólumok milyen patológiás jelenségekre vezethetők vissza. Ha a beteg nagyon nyugodt, fegyelmezett, a formák is sokkal letisztultabbak, mint amikor szorong vagy látomásai vannak. Teljesen más a vonalvezetés, a színhasználat és maga a kompozíció is, ha az illető békés állapotban alkot.
– Melyek azok a sajátosságok, amelyek leginkább jellemzőek a szkizofrén betegek munkáira?
– A betegek által készített rajzok egyik legfontosabb képi kifejeződése a rajz groteszk aránytalansága (szélesebb figurák), a túldíszítettség, a marginális elhelyezés, az átlósan rendezett kompozíció és az ábra üresen hagyása. Vonalvezetésük vastag és kontúrozott. A körvonalakat – rajzoljanak bár portrét, fejet, állatot vagy házat – általában nem satírozzák, nem színezik, a tartalomnélküli ábrázolásban megjelennek azon „lyukak”, amelyeket be kellene tömni, ezt azonban saját belátásukra bízom, hogy miként teszik. Így van ez a személyiség esetében is: ahhoz, hogy a páciens önismerete és kreativitása fejlődjön, különböző ismeretekkel kell betöltenie személyiségük „én-lyukait”.
A képi kifejeződés formai eleme a geometrizálás, a sematizmus, a stilizálás, a szimbolizmus és a horror vacui jelenség (a tejes szabad felület kitöltése például növényi ornamentikával), a mikropszia alkalmazása. Ez utóbbi azt jelenti, hogy egy egész nagy felületet icipici, három centiméteresnél kisebb elemekkel töltenek be.
Különböző jelek, szimbólumok is megjelennek alkotásaikban: az emberi lény különböző állati vagy növényi lénnyel keveredik, amelyből egy képzeletbeli szörny születik. Jellemző, hogy a betegek – bárkinek a portréját is fessék meg, legyen az a saját arcképük, a szomszéd vagy a mellettük ülő páciens –, mindig ugyanazt az arcot jelenítik meg, függetlenül attól, hogy férfiról, nőről vagy gyerekről van-e szó. A nyakuktól levágott fejek, a szem, a száj és az orr olyan terekben való megjelenése, ahol egyébként semmiféle keresnivalójuk nincs, a belső keretezés, illetve a szimmetria és az asszimetria, az erős színek (vörös, zöld, sárga, kék) használata egyaránt fellelhető a borsai intézet beteginek munkáiban.
– Milyen eredményeket tudhat magáénak a Borsán működő, ön által vezetett művészeti terápia?
– Az önismeret feljesztése terén jelentős eredményeket értünk el: a betegek közül néhányan jóval magabiztosabbak, kreatívabbak, jobban kifejezik magukat, mint amikor elkezdtem velük foglalkozni. Ez azonban csak egyes betegek esetében érvényes, hiszen a páciensek többsége eljut ugyan egy bizonyos pontig, azon túl azonban nem képes fejlődni, betegségük miatt pedig mások visszafordíthatatlan regresszió áldozataivá válnak, nem hogy önfejlesztésre, de saját maguk ellátására is képtelenek lesznek.
– Hogyan éli meg ön ezt a fajta tevékenységet?
– Nagyon jól érzem magam a betegek között, és úgy vélem: azt a fajta viselkedést, szeretetet, törődést kapom vissza tőlük, amit én nyújtok irányukba. Igyekszem megmutatni másoknak is, hogy lehet, és érdemes ilyen betegekkel foglalkozni. Idén májusban például a magyarországi Budavári Művelődési Házban (Bem-rakpart 6.) provance-i, szíciliai, budapesti és a kolozsborsai szkizofrén betegek alkotásaiból szerveztünk kiállítást, az Európai hidak című tárlaton pedig két páciensem bronz csillagot nyert tavaly Strasbourgban.
– Mi mindent kell szem előtt tartania a szkizofréniában szenvedőkkel való művészeti terápiás foglalkozás kapcsán, illetve hogyan látja, mire lenne szükség az előrelépés érdekében?
– Fontos, hogy a páciensek kívánságai szerint történjenek a dolgok a terápián. Bár én is támasztok bizonyos elvárásokat velük szemben, hogy ők mit tudnak adni, az többnyire tőlük függ. Nem mindenki rajzol ügyesen, de a páciensek többsége a rajzokon keresztül szeretné önmagát kifejezni és ezáltal bizonyos konfliktusokat megoldani. Visszatérő motívum a beteg „kiutasítása” a családból, és kevés esélye van arra, hogy valaha is visszakerüljön szerettei közé. Ennek kapcsán a hozzátartozókkal való kapcsolatot, a család bevonását kellene erősíteni, de ugyanakkor a nyugat-európai országok többségéhez hasonlóan az államnak még inkább hozzá kellene járulnia az efajta tevékenységek működtetéséhez, jobban odafigyelve a beteg emberek szociális helyzetére.
– Milyen terápiás műhelyek működnek kórházak, intézetek keretén belül jelenleg Erdélyben, és mi volt tapasztalható nálunk az elmúlt évszázadokban a nyugati országokhoz képest?
– Erdélyben többnyire gyermekekkel és fiatal felnőttekkel foglalkoznak (Tölgyes, Marosvécs, Bethlen, Dicsőszentmárton stb.) az elmegyógyintézetekben működő műhelyekben, ők azonban nem kifejezetten művészeti terápiát végeznek.
Románia még gyerekcipőben jár a szkizofréniások életének megkönnyítése terén.
Nyugat-Európában már a 19. század végén működtek ilyen jellegű műhelyek, a két világháború közötti időszakban pedig egyre népszerűbbé váltak: belőlük merítettek az impresszionisták és a kubista festők, a művészvilág felismerte jelentőségüket. A nyugati elmegyógyintézetek egy idő után átalakultak nappali központokká, az ott készült alkotásokból pedig Európa-szerte múzeumok létesültek: Angliában, Hollandiában, Franciaországban, Csehországban, Lengyelországban, Magyarországon, Németországban is számos ilyen múzeum látogatható. Magyarországon a ’60-as évektől ugrásszerű növekedés volt tapasztalható a művészeti terápiás gyógyítás terén: iskolák jöttek létre, egyetemeken kezdték tanítani a művészeti terápiát, a gyakorlatban pedig a képzőművészeti jellegű foglalkozások mellett megjelentek a zene-, báb- és tánc-és mozgásterápiára, biblioterápiára épülő műhelyek. Romániában mind a mai napig nem tanítják ezt a fajta tevékenységet.
– Hogyan került kapcsolatba a kolozsborsai elmegyógyintézettel?
– Dr. Túrós Erzsébet, a borsai intézet általános orvosa felhívott: foglalkoztató terápiát szándékoznak indítani az intézetben lévő betegek számára, és megkérdezte, volna-e kedvem ebben részt venni. Az első hónapokban csak ötleteket adtam arra vonatkozóan, mivel foglalkozzanak a betegek, egy idő után azonban mindannyian rájöttünk, hogy ez nem igazán működik. Végül meghívtak az intézetbe, hogy szétnézzek, és amennyiben lehetséges, indítsak el egy műhelyt. Sokkoló helyzettel találkoztam. Képzőművészeti végzettségemből fakadóan művészeti terápia beindítására gondoltam, az intézet igazgatójától felhatalmazást kaptam, az egyik melléképületben pedig egy kisebb termet jelöltek ki a számomra. A műhely ötlete egy ravensburgi pszichiátertől származik, aki már több évvel ezelőtt felkereste a bethleni (Beszterce megye) pszichiátriát, ahol az ottani személyzettel együttműködve foglalkoztató műhelyt hozott létre.
– Melyek voltak az ön által elindított művészeti terápia első lépései?
– Eleinte sokat gondolkodtam azon, hogy vajon miben tudok segíteni a betegeknek, hogyan tudnám őket abból az állapotból kimozdítani, amelyben nap mint nap élnek, ugyanis akkortájt a kórházban semmilyen más foglalkozás nem létezett. A betegek korábban a termőföldeken zajló munkálatokba segítettek be, egy idő után azonban ez is megszűnt. Milyen eszközökkel, miben tudnék segíteni rajtuk? – tettem fel magamnak a kérdést.
Minimális összegből festéket, zsírkrétát, akvarellt, ceruzákat és papírt vásároltam, és el kezdtem dolgozni öt-hat pácienssel. Három hét után pedig már egy kisebb kiállítást is rendeztünk a műteremben. Nagyon meg voltam elégedve, és úgy tűnt, a pácienseim is hasonlóan vélekednek. Éreztem, hogy van értelme ezzel foglalkozni, szerettem volna elérni, hogy ez ne pusztán egyszerű foglalkozás, hanem egy magasabb szintű, terápiás céllal működő tevékenység is legyen. Ösztöndíjasként kezdtem tanulni Bukarestben és Sinaián, magyarországi szakemberek művészet- és egyéb jellegű terápiás köteteit olvastam, Szókratész- és Grundtwig-ösztöndíjjal pedig eljutottam Párizsba. A tanulást mind a mai napig nem hagytam abba, jelenleg a képi kifejeződés pszichopatológiája területén próbálom az ismereteimet mélyíteni Budapesten.
– Miként zajlanak ezek a művészeti terápiák?
– Most 28 páciensem van, velük szinte naponta találkozom. Csoportokra osztottam őket, lehetetlen ugyanis egyszerre mindegyikükkel foglalkozni. Reggel fél 9-től fél 11-ig egy csoporttal, majd 11 és fél 1 között egy másik csoporttal dolgozom. Utóbbi esetben súlyosabb állapotban lévő páciensekkel is találkozom: az intézetben olyan betegek is vannak, akikkel nem megy a művészeti terápia, viszont megpróbálok mindegyiküknek valamilyen foglalkozást kitalálni.
Miután a páciensek megérkeznek, leülnek, közösen megbeszéljük a témát, én pedig kiosztom a rendelkezésükre álló eszközöket (ceruza, zsírkréta, festék, papír, stb.). Hangulatuktól, érzelmi állapotuktól függően megbeszéljük, hogy ki mivel kíván foglalkozni: van, aki rajzolni szeretne ceruzával, filctollal, zsírkrétával, mások inkább akvarellel festenének, de ha az nem megy nekik, akár akrillal vagy temperával is próbálkozhatnak. Mások inkább a kollázs- vagy a montázstechnikában tudnak előre lépni, hiszen jobban kedvelik a színes papírok vagdosását. Próbálkoztam már agyagozással és nemezeléssel is, ezek a tevékenységek azonban nem igazán váltak be: a betegek nem szeretik, ha piszkos lesz a kezük, és irtóznak attól, hogy idegen anyagokkal ismerkedjenek. Valahogy „tisztábbnak” érzik magukat, ha ceruzával vagy ecsettel dolgoznak. Egyénileg dolgoznak, mindenki a saját maga által elképzelteket jeleníti meg a papíron.
A csoportos tevékenységek a betegek számára nehezebbek és fárasztóbbak: a szkizofréneket nehéz kordában tartani, egyáltalán nem könnyű megszabni azt az időintervallumot, amelyben dolgozhatnak. Míg az egyéni foglalkozás keretében a páciens jön-megy, közben megiszik egy kávét, csoportos munka alkalmával minden jelenlévő időhöz van kötve, alkalmazkodniuk kell a többiekhez is, ilyenkor pedig hamarabb kifáradnak. Miután mindenki nekifog a munkának, a betegek pszichés állapotához igazodva teszek zenét, a repertoáron Mozarttól kezdődően a különböző népek zenéjén keresztül a meditációs dallamokig többféle stílus megtalálható.
A terápiának nem csak az a célja, hogy rajzoljunk, fessünk, vagdossunk, egyszóval alkossunk: meg is kell beszélni mindazt, amivel foglalkozunk. Amikor már mindenki befejezte a munkát, az alkotásokat összegyűjtjük, letesszük a földre, és közösen megbeszéljük előbb négyszemközt, én és a páciens, majd a csoportban is, hogy az aznapi foglalkozás kinek mit jelentett, mit szeretne a többiekkel megosztani. Ez a terápiás foglalkozás része. Nem értékelünk, hiszen nem esztétikai értékről van szó, a terapeuta pedig nem dícséri a páciens alkotását, krónikus pszichés betegekről lévén szó azonban néha-néha „elejtek” egy-egy jó szót, ha olyan munka születik, amely addig meghaladta képességeiket.
– Hogyan történik egy addig ismeretlen páciens kezelése?
– Amikor új beteg érkezik hozzánk, először tesztelem, hogy milyen jellegű betegsége van, csak így segíthetek rajta. A HTP (ház-fa-ember) elnevezésű, hét lépésből álló rajztesztet végzem el, amelyből már-már kiderül, hogy helyes-e az illető diagnózisa. Nem az orvost kérdőjelezem meg ezáltal, csupán azt szeretném tudni, mit várhatok el a betegtől, mi az, amire építhetünk, mit hozhatok ki belőle. Ezt több alkalommal is megismétlem, hogy kiderüljön: milyen szinten, milyen eszközzel folytathatom tovább a terápiás foglalkozást.
– Hogy látja, vannak-e zsenik a borsai intézetben?
– Az intézetben lévő betegek soha nem tanultak rajzolni vagy festeni, legfeljebb óvodás vagy elemi iskolás korukban volt valamilyen kapcsolatuk a művészetekkel, de az is csak alapfokon. Zseniális munkák születnek a foglalkozások keretében, de a páciensek maguk nem a betegségük miatt ilyen zseniálisak: a képzőművészeti terápiás eszközök révén tárulnak fel és elevenednek meg az ő mély, tudat alatti képeik, szimbólumaik, ezáltal mutatkozik meg, hogy mi is mozgatja őket valójában.
– Félelem, szorongás? Mi az, ami megjelenik, és hogyan olvasható ez ki a képekből?
– A terapeuta különböző jelekből olvas a munkákban, hogy megtudja: a rajzolás pillanatában mi foglalkoztatja leginkább a pácienst, az általa megjelenített képelemek, jelek, szimbólumok milyen patológiás jelenségekre vezethetők vissza. Ha a beteg nagyon nyugodt, fegyelmezett, a formák is sokkal letisztultabbak, mint amikor szorong vagy látomásai vannak. Teljesen más a vonalvezetés, a színhasználat és maga a kompozíció is, ha az illető békés állapotban alkot.
– Melyek azok a sajátosságok, amelyek leginkább jellemzőek a szkizofrén betegek munkáira?
– A betegek által készített rajzok egyik legfontosabb képi kifejeződése a rajz groteszk aránytalansága (szélesebb figurák), a túldíszítettség, a marginális elhelyezés, az átlósan rendezett kompozíció és az ábra üresen hagyása. Vonalvezetésük vastag és kontúrozott. A körvonalakat – rajzoljanak bár portrét, fejet, állatot vagy házat – általában nem satírozzák, nem színezik, a tartalomnélküli ábrázolásban megjelennek azon „lyukak”, amelyeket be kellene tömni, ezt azonban saját belátásukra bízom, hogy miként teszik. Így van ez a személyiség esetében is: ahhoz, hogy a páciens önismerete és kreativitása fejlődjön, különböző ismeretekkel kell betöltenie személyiségük „én-lyukait”.
A képi kifejeződés formai eleme a geometrizálás, a sematizmus, a stilizálás, a szimbolizmus és a horror vacui jelenség (a tejes szabad felület kitöltése például növényi ornamentikával), a mikropszia alkalmazása. Ez utóbbi azt jelenti, hogy egy egész nagy felületet icipici, három centiméteresnél kisebb elemekkel töltenek be.
Különböző jelek, szimbólumok is megjelennek alkotásaikban: az emberi lény különböző állati vagy növényi lénnyel keveredik, amelyből egy képzeletbeli szörny születik. Jellemző, hogy a betegek – bárkinek a portréját is fessék meg, legyen az a saját arcképük, a szomszéd vagy a mellettük ülő páciens –, mindig ugyanazt az arcot jelenítik meg, függetlenül attól, hogy férfiról, nőről vagy gyerekről van-e szó. A nyakuktól levágott fejek, a szem, a száj és az orr olyan terekben való megjelenése, ahol egyébként semmiféle keresnivalójuk nincs, a belső keretezés, illetve a szimmetria és az asszimetria, az erős színek (vörös, zöld, sárga, kék) használata egyaránt fellelhető a borsai intézet beteginek munkáiban.
– Milyen eredményeket tudhat magáénak a Borsán működő, ön által vezetett művészeti terápia?
– Az önismeret feljesztése terén jelentős eredményeket értünk el: a betegek közül néhányan jóval magabiztosabbak, kreatívabbak, jobban kifejezik magukat, mint amikor elkezdtem velük foglalkozni. Ez azonban csak egyes betegek esetében érvényes, hiszen a páciensek többsége eljut ugyan egy bizonyos pontig, azon túl azonban nem képes fejlődni, betegségük miatt pedig mások visszafordíthatatlan regresszió áldozataivá válnak, nem hogy önfejlesztésre, de saját maguk ellátására is képtelenek lesznek.
– Hogyan éli meg ön ezt a fajta tevékenységet?
– Nagyon jól érzem magam a betegek között, és úgy vélem: azt a fajta viselkedést, szeretetet, törődést kapom vissza tőlük, amit én nyújtok irányukba. Igyekszem megmutatni másoknak is, hogy lehet, és érdemes ilyen betegekkel foglalkozni. Idén májusban például a magyarországi Budavári Művelődési Házban (Bem-rakpart 6.) provance-i, szíciliai, budapesti és a kolozsborsai szkizofrén betegek alkotásaiból szerveztünk kiállítást, az Európai hidak című tárlaton pedig két páciensem bronz csillagot nyert tavaly Strasbourgban.
– Mi mindent kell szem előtt tartania a szkizofréniában szenvedőkkel való művészeti terápiás foglalkozás kapcsán, illetve hogyan látja, mire lenne szükség az előrelépés érdekében?
– Fontos, hogy a páciensek kívánságai szerint történjenek a dolgok a terápián. Bár én is támasztok bizonyos elvárásokat velük szemben, hogy ők mit tudnak adni, az többnyire tőlük függ. Nem mindenki rajzol ügyesen, de a páciensek többsége a rajzokon keresztül szeretné önmagát kifejezni és ezáltal bizonyos konfliktusokat megoldani. Visszatérő motívum a beteg „kiutasítása” a családból, és kevés esélye van arra, hogy valaha is visszakerüljön szerettei közé. Ennek kapcsán a hozzátartozókkal való kapcsolatot, a család bevonását kellene erősíteni, de ugyanakkor a nyugat-európai országok többségéhez hasonlóan az államnak még inkább hozzá kellene járulnia az efajta tevékenységek működtetéséhez, jobban odafigyelve a beteg emberek szociális helyzetére.
– Milyen terápiás műhelyek működnek kórházak, intézetek keretén belül jelenleg Erdélyben, és mi volt tapasztalható nálunk az elmúlt évszázadokban a nyugati országokhoz képest?
– Erdélyben többnyire gyermekekkel és fiatal felnőttekkel foglalkoznak (Tölgyes, Marosvécs, Bethlen, Dicsőszentmárton stb.) az elmegyógyintézetekben működő műhelyekben, ők azonban nem kifejezetten művészeti terápiát végeznek.
Románia még gyerekcipőben jár a szkizofréniások életének megkönnyítése terén.
Nyugat-Európában már a 19. század végén működtek ilyen jellegű műhelyek, a két világháború közötti időszakban pedig egyre népszerűbbé váltak: belőlük merítettek az impresszionisták és a kubista festők, a művészvilág felismerte jelentőségüket. A nyugati elmegyógyintézetek egy idő után átalakultak nappali központokká, az ott készült alkotásokból pedig Európa-szerte múzeumok létesültek: Angliában, Hollandiában, Franciaországban, Csehországban, Lengyelországban, Magyarországon, Németországban is számos ilyen múzeum látogatható. Magyarországon a ’60-as évektől ugrásszerű növekedés volt tapasztalható a művészeti terápiás gyógyítás terén: iskolák jöttek létre, egyetemeken kezdték tanítani a művészeti terápiát, a gyakorlatban pedig a képzőművészeti jellegű foglalkozások mellett megjelentek a zene-, báb- és tánc-és mozgásterápiára, biblioterápiára épülő műhelyek. Romániában mind a mai napig nem tanítják ezt a fajta tevékenységet.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)